HOGYAN JÁRJUK AZ EMMAUSI UTAT?
Olvasmány: Lukács evangéliuma 24,13-35
Vitathatatlan tény, hogy minden hívő ember az „emmausi" utat járja, csak az nem mindegy, hogy kivel és hogyan: csöndesen, lehangoltan vagy vitatkozva, lázadozva.
Voltak alkalmaink! Sok-sok „Lelki Oázisnak"nevezett alkalom! Próbáltunk minden feltételt biztosítani. Mutattuk az irányt! Mindig a Biblia volt az iránytű! Sokszor találkoztunk, megálltunk egy-egy hétre, majd szinte úgy, ahogy jöttünk, indultunk szomorú ábrázattal tovább. De sokszor tűnt úgy, hogy sietősen feledve van a hirdetett Ige! Lecsengett, leállt a szív „hevült, föllángolt, gerjedezett öröme"- kihunyt, mintha mi sem történt volna. Mintha azok a tanítványok, békésen nyugalomra tudták volna hajtani a fejüket ott, azon az éjszakán Emmausban. Nem ez történt!
Azokhoz a szomorú tanítványokhoz az Úr Jézus tudatosan csatlakozott. Ő jól tudta, hogy nem csak az volt a probléma, hogy „látásukat valami akadályozta", hanem az is, hogy a „szívük rest volt"! Ez valóban nagy balgaság, ez a halálos restség! Sajnos a bűn miatt ilyen rest a szívűnk a Krisztus beszédének örömmel való komolyan vételére, el és befogadására és hálából való továbbadására! Ott és akkor, Krisztus hozzájuk csatlakozása, jelenléte mindent megváltoztatott! Azoknak a tanítványoknak ott menetközben elég volt egyetlen „csendesdélután" is! Krisztus élő jelenléte, az Ő páratlan igemagyarázata, áldott beszéde kellett hozzá és az is, hogy a terített asztalnál ezek az emberek végre úgy igazán felé forduljanak, gyermeki hittel a szemébe nézzenek és felismervén Őt, lássanak végre MEGNYÍLT szemekkel!
Én sok mindent nem értek a mai keresztyének hozzáállásából, az evangéliumhoz való viszonyulásából! A „keresztyének" alatt én az Isten választottait értem és nem azokról beszélek, akik olyanok, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide s tova hány. (Jakab 1,6) Azokon nem kell csodálkoznunk, mert nincs gyökerük. Ők minden további nélkül tudnak azonosulni a világgal, a világiasság hitvány kínálataival. Nekik nem probléma a törvénytelenség, nem nehéz elfogadni a szürkeséget, megszokni a lelki homályt, a ködösítést, a tévtanítást, vagy a szórakoztatást.
A „szórakoztatás evangéliuma" nem a Krisztus egyháza, a konkoly nem búza, a kecskék nem bárányok, és a meghívottak nem biztos, hogy választottak is! (Mt. 22,14) A kiválasztottak viszont, akikért a nagy nyomorúság napjai is megrövidíttetnek majd, (Mt.24,22) miért lehangoltak, miért magányosak? Miért nem rebbennek össze? Miért nem zárnak össze? Miért nem igénylik a testvéri közösség oltalmát, biztonságát? Miért nem dobban együtt a szívük? Miért nem erősítik, vigasztalják, védik, támogatják, bátorítják egymást? Miért „jobb" nekik egyedül?
Az emmausi tanítványok még azon az éjszakán a lelki közösségbe siettek vissza!
Az volt az igazi otthonuk! Nem tarthatták magukban az örömhírt!
Frissen kellett továbbadniuk!
Biztosan tudod, hogy Jézus Krisztus tanítványa vagy? (2Kor 13,5)
Tanítható vagy? Igényled?
Vezethető vagy? Kéred?
Hadra fogható vagy? Küzdesz?
Küldhető vagy? Vállalod?
Ők Krisztusért éltek-haltak ezután! Futva vitték az evangéliumot! Ragyogtak! (Fil 2,15)
Ragyogj!
Trencsényi László lelkipásztor
Budapest, 2015. december 20
