ÁLDOTT KARÁCSONYI ÜNNEPET!
„Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre....”
János 3, 17-18
János 3, 17-18
Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek
“Ott fenn lakott a
csillagok felett,
de amikor karácsony
este lett,
lejött a földre, mint
kicsiny gyermek.
És ó, a hidegszívű
emberek!
Kis istállóban
kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az
Isten Fia.
Elhagyta érettünk az
egeket:
Ugye, apukám, nagyon
szereted?”
Az apa nem szól.
Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem
várt szavakat,
odaszorítja vállára
meleg,
kipirult arcát, s
tovább csicsereg:
“Kicsiny gyermek
lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az
állatok helyén,
szűk istállóban. Nem
is érthetem.
Milyen meleg
ágyacskám van nekem,
pedig csak a te
kislányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő a
legnagyobb,
szalmán feküdt,
amikor született.
Ugye, apukám, nagyon
szereted?”
Kint csillagfényes
hideg este… tél…
Bent apja ölén
kisleány beszél:
“Ott se nyughatott
szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek
éjjelén.
Halálra keresték a
katonák.
Menekültek a
pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk
lehetett!
Ugye, apukám, nagyon
szereted?”
Az apa leteszi a
gyermeket.
“Ugye, szereted?
Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el
kell rohannia!
A jászolban fekvő
Isten Fia
karácsonyesti képe
kergeti.
Feledte és most nem
feledheti.
Most a szeméből
könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall,
kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de
nem lehet.
Most utolérte az a
szeretet.
S míg a szívébe égi
béke tér,
mintha körül a
hólepett, fehér
tetők, utak felett
távol zene,
angyalok tiszta
hangja zengene
szívet szólongató,
szép éneket:
“Szegény lett érted.
Ugye, szereted?”
