GERLE A KERESZTEN
Korán indultam az iskolába, ahol
tanítok. Szokatlanul hideg volt a reggel.
Azért szeretek gyalog járni, mert
így van időm átgondolni a napi programokat.
De ezen a reggelen szomorú dolgok
jöttek elém, talán a közelmúltban hallott sok megrendítő hír miatt, melyeket a
gyermekek mondtak el családjukról.
Mennyi lelkileg sérült, beteg,
depressziós, elhagyott ember él körülöttünk.
Milyen hideg lett a világ, lelki
értelemben éppen úgy, mint ezen a mai fagyos, csípős reggelen. Biztonságra
vágyunk, mégis hidegen, érzéketlenül és vakon rohanunk, és valahova nagyon
szeretnénk megérkezni, de nincs hova. Ezért tovább rohanunk, de zaklatott,
durva világunk folyton kivet magából. Valami biztos menedék kellene.
Milyen kevesen veszik komolyan
Istent, Aki segíteni tudna.
A szívekben a hit megfakult, a
szeretet meghidegült, meghitt családokban is meggyűlölik, elárulják egymást, a
közöny uralkodik és hamis próféták vadásznak a nyájra.
Hol van a menedék, hol van a
megoldás, amikor a romlás már mindent elborít?
Szomorúan, gondolataimba merülve
értem a templomhoz.
Szokásomhoz híven mint mindig
bepillantottam az udvarra, e nyugalmat árasztó, meghitt templomkertbe, ahol egy
kereszt áll.
A havas kereszten éppen megpihent
egy gerle.
A dermesztő éjszakát a szabadban
töltötte.
Ő is fázott, mint én.
E zord világból vágyott a
nyugalomra, a békességre, a megpihenésre. A legjobb helyen, a keresztnél
találta meg.
Ő tudta, hogy csak itt lehet
felmelegedni!
Csak a keresztnél van megoldás!
Mi tudjuk-e már?
Trencsényi
L.
Nyíregyháza,
1994. december
*************************
SÍRÁS
AZ ISKOLAUDVARON
Az egyik általános iskola
tanévnyitóján, a nagy tülekedésben egy óvodás korú kisgyerek elsodródott az
édesanyjától. Amint tudatára ébredt a nagy bajnak, hogy elveszítették egymást,
kétségbeesetten sírni kezdett. Ekkor nagy kör támadt körülötte, amitől még
jobban megijedt. Néhány közelben álló szülő feltalálta magát és próbáltak
segíteni rajta: megsimogatták, nevét kérdezgették, vigasztalták, de mindhiába.
Ő csak tovább sírt vigasztalhatatlanul.
Az egész jelenet néhány másodpercig
tartott, mert odarohant VALAKI, az EGYETLEN, akinek a karjaiba bújva végre
megnyugodhatott.
Ennek a gyereknek a viselkedése jól
példázza a mi sorsunkat annyi különbséggel, hogy mi szégyellünk sírni, és úgy
teszünk mintha minden rendben lenne körülöttünk, pedig csak annyi a baj, hogy
valójában mindannyian el vagyunk veszve. Néhányan a mindentudó
"idegenek" közül megszánnak ugyan minket és próbálnak "jó"
tanácsokat adni, csak éppen nekünk nem erre van szükségünk.
Nekünk arra a VALAKIRE, arra az
EGYETLENRE van szükségünk, Akinek a karjaiban végre teljesen megnyugodhatunk.
Jézus így hív magához:
"Jöjjetek énhozzám mindnyájan,
akik megfáradtatok, és meg vagytok
terhelve,
és én megnyugvást adok nektek.- Máté
11, 28
Ne szégyelljük bevallani, hogy Jézus
Krisztus nélkül reménytelenül elveszettek vagyunk, mert ez az igazság.
Szükségünk van az elrontott életünk
borzalmas útvesztőjéből kivezető EGYETLEN ÚTRA,
a képmutató hazug világban az
EGYETLEN IGAZSÁGRA,
a bűneink miatt megmérgezett
életünkből a gyógyulásra, a VALÓDI, TISZTA ÉLETRE!
Mindezeket csak Jézus Krisztus
adhatja meg.
Fogadjuk el gyermeki szívvel áldott
ajándékait!
Jézus mondja:
"Én vagyok az út, az igazság és
az élet:
senki sem mehet az Atyához, csakis
énáltalam.”
János 14,6
Trencsényi
L.
Nyíregyháza,
1994. szeptember 01.
*************************
KICSI
FECSKÉNK
Végre megjött a várva várt tavasz.
Az egyik napon egy fecskepár
költözött az ereszünk alá.
Nem kis munkával, de otthonosan
berendezkedtek.
Mondhatni nagyon békés, védett
helyet találtak nálunk.
Rögtön érezhették, hogy nem vagyunk
idegenek egymásnak.
Hamarosan megismertük, sőt meg is
szerettük egymást!
Együtt izgultunk a fészeképítéskor,
a költéskor, a fiókák etetésekor,
Együtt aggódtunk az esős időben, a
forró napokon, a hétköznapi bajokon.
Együtt sírtunk és együtt örültünk.
Szinte egy családdá lettünk.
Időközben, alig észrevehetően a
fészek egyre szűkebbnek bizonyult.
Egy napon aztán eljött a szárnyra
kelés ideje is.
Ettől kezdve felgyorsultak az
események.
És megjöttek a csípős szeptemberi
hajnalok.
Sorra, egyenként, egymás után
menekültek el a kedves arcok,
De ő MÉGIS kitartott.
Közben egyre fagyosabbá vált
körülötte a világ.
A szeretett társak már mind-mind
biztonságos távolságban jártak,
De kicsi fecskénk még mindig nem
gondolt az útra.
Kimondhatatlanul egyedül járt vissza
rendületlenül.
Valahogy nem tudott megválni tőlünk.
Megdöbbentő volt ez a ragaszkodás.
Mintha csak dacolni akart volna
mindennel és mindenkivel.
Egyszerűen nem akart tudomást venni
a veszélyről, a télről.
Már komolyan aggódni kezdtünk érte,
hisz puszta léte,
megélhetése került veszélybe.
Pedig mindenről tudhatott, hiszen
eléggé jól értesült fecske volt.
Hallhatta, hogy itt hamarosan
befagynak a vizek és
jeges szelek tépnek szét minden
reményt!
Egyszerre október lett.
Kicsi fecskénk, még dacolt viharral,
esővel, széllel, míg bírta
de..........egy napon többé nem jött
már vissza.
Soha többé nem láttuk őt,
Szokatlan fecske volt, végsőkig
kitartó.
Azóta csend van, fájdalmas csend!
Kimondhatatlanul néma, mélységesen
üres lett a Fészek!
Ezután már soha senki sem fogja
tudni megmondani,
hogy a természet rendje ellenére
miért kellett neki ilyen sokáig
várni.
Vajon viszontláthatjuk-e még
egymást?
Trencsényi L.
Nyíregyháza, 2000. október 17.
*************************
