***
Viam viri in adulescentula
(Példabeszédek 30,19)
VOLTUNK egymásnak
Akkor még szinte gyerekek voltunk,
mélyen őszinték,
tapasztalatlanok és védtelenek.
Ő tizenhat éves volt,
mint frissen kibomlott rózsa.
Én tizenkilenc.
Ő nem változott,
én folyton változom.
Ő megmaradt fiatalnak.
Akkor is az volt,
tizenhat éves
amikor utoljára láttam.
Öt boldog hónap adatott.
És mi meghatódottan ott lehettünk egymás örömére.
Sietve írtuk lázas szerelmünk napjait.
Vigyázván vigyázva, féltőn féltegetve,
hogy jaj csak megmaradjon,
és ki ne kezdjék a csalódások kérlelhetetlen rozsdafoltjai.
Minden érzelmi kapcsolat végig megmarad törékenynek.
Egyszerre minden összeroppant,
minden elpattant, mint szakadék szétrobbant örökre.
Nyomában hirtelen riasztó, tátongó, fuldokló rés maradt.
Sebzett életünk szilánkos, pengeéles roncsain azóta,-
azokon a csillapíthatatlan, fájdalmtól felkorbácsolt nyomasztó
parttalan hullámokon
feltartózathatatlanul sodródva sodródunk
mind távolabb és távolabb.
A meghitt szerelmi kapcsolatban
az évtizedek értelmezhetetlenek és jelentéktelenek.
Akit valaha igazán szerettünk
az egy más idősíkba kerül.
Valahogy mindíg féltve rejtegetjük örökre.
Ugyan elérzékenyülve,
és minden tekintetben
feltartóztathatatlanul
a meghatódott térben és időben távolodunk
de a lélek évtizedek múlva is jelez,
érzékenyen rezonál, mivel mégis él.
Az őszinte szerelemkapcsolat emlékezete megbonthatatlan, temethetetlen és törölhetetlen.
Ő azóta is tizenhat éves maradt.
Ő semmiképpen sem egy a sok közül.
Ő soha nem lehet idegen, vagy közömbös.
Ő azért született, hogy megmaradjon örök tizenhat évesnek.
Ő azért született, hogy megmaradjon szépnek és vonzónak.
Ő azért született, hogy egy legyen azon kevesek közül,
akik visszavonhatatlanul beléptek az életembe.
Az Énekek Énekében évezredek óta ragyogó szent, őszinte,
forró, tiszta, ízzó, lángolva lobogó szerelem, addig ismeretlen volt.
Akkor hirtelen valóság és megtapasztalás lett.
Ő pedig engedte, hogy azzá váljon,
engedte, hogy szeressem.
Ő szabadnak született.
Ő nem ismert megkötöttséget.
Ő nem tudott igazán elköteleződni.
Ő tisztában volt értékeivel, vonzó szépségével.
Ő egyszerűen élvezte, ha hódolat veszi körül.
Ő igényelte az elismerést, a csodálatot.
Ő tudta nagyvonalúan, felülről értékelni a dolgokat, a történéseket.
Ő nem ismerte a kétségbeesést. Számára ismeretlen volt a csalódás.
Soha többé már nem kerültünk közel.
Ő sem tudott törölni, amint én sem tudtam.
És ha elfogódottan arra gondolunk.
Tudva, hogy még élünk, még vagyunk
Több ez annál, hogy csak tudjunk egymásról.
Az imakapcsolat időtállóbb és szilárdabb a kornál. Hervadhatatlan.
Végig megmarad sérthetetlennek, kikezdhetetlennek és végtelennek.
Gyógyítóan és sértetlenűl ível át sebeken, gátakon, lelki romhalmazokon.
Sok-sok évtized után
Ő mégis tizenhat éves maradt
frissen,
egészségesen,
szépségesen,
vonzóan,
illatosan,
kibomlott rózsaként
ezután már
örökre.
Trencsényi László
***
